Név: Imagawa Setsuka
Nem: nő
Faj: ember - telepata
Kor: 26
Szexualitás: biszexuális
Tárgyak: különböző felszerelések szereléshez, kémikus vegyszerek, és még sok más olyan eszköz, amivel a tudományait képes gyakorolni
Betűszín: khaki
Avatar: Dragon Crisis! - Bianca Alexandra Lou
Külső: Magas, vékony testalkatú, ám keblei igencsak kidomborulnak karcsú testén. Hosszú, rózsaszínű haja a fenekéig ér le, és felül egy lila masnival van díszítve. Zöldeskék, mandula alakú szempárja van, és fehér, szinte sápadt bőre. Általában egy fehér orvosi/tudós köpenyben látni, ami alatt egy bordó kínai ruhácskát rejt. Bár külön díjazásban részesíti a kényelmesebb dolgokat, mégis a lábán magas sarkút szokott viselni. Mosolyogni általában csak akkor látni, ha valaki más a közelében szenved, vagy éppen nagyon bele van merülve a technológia csodálásában. Az sem ritka, ha éppen a hátán egy hatalmas robottal, vagy egy aknavetővel szaladgál, hiszen ha éppen nem tanít, akkor az új találmányait tesztelgeti le másokon. Ha nincsenek nála a különleges, mechanikus kütyüi, és nem a „szolgálati” ruháját hordja, akkor nem különösebben feltűnő, sőt egészen normális, és magabiztos nőnek tűnik. Más kérdés, hogy vajon az is-e?
Belső: Magabiztos, és határozott nő, akit nehéz és szinte lehetetlen lebeszélni a saját véleményéről, vagy arról, amiben hisz. Nem éppen a szavak embere, és a fantáziálgatást sem szereti. Őt csakis szilárd, és precíz tettekkel, és konkrétumokkal lehet lenyűgözni, vagyis inkább ezt várja el mind a diákjaitól, mind a kollégáitól. Enyhe szadista jelleggel áldotta meg a sors, így rettegjen a diáksereg, ha őt kapja tanárnak, hiszen még a szuszt is kiveri belőlük, ha nem tudják az anyagot. Mindenkiből kihozza a maximumot, és szereti mások képességeinek a határát feszegetni. Nem retten meg a lehetetlentől, és az ismeretlen is gyakran vonzza. Imádja a tudományokat, a metafizikát, és a mechákat. Az utóbbiért egyenesen megőrül, tehát ha valaki jártas ebben a témában, akkor már kiérdemelte nála a csillagos ötöst. Hexakosioihexekontahexafóbiában szenved, vagyis halálosan fél a 666-os számtól. Az eredetét nem tudja, vagy csak szimplán nem emlékszik rá, de ha valahol feltűnik ez a háromjegyű szám, akkor minden bizonnyal lelép a terepről.
Előtörténet:
San Franciscoban született, a Szent Teréz kórházban. Édesanyja belehalt a szülésbe, így a nevelése az édesapjára, és a nála tíz évvel idősebb nővérére maradt. Kisgyerekként nem is lehetett volna gondolni, hogy olyan lesz amilyen, hiszen a kezdetekben még egy aranyos kislány volt, aki kifejezetten imádta a rózsaszínt, és a plüss macikat. A nővérével minden hétvégén moziba jártak, az apjával viszont ritkán találkozott, mert ő szokás szerint belefeledkezett a munkájába. Biokémikus volt egy tudományi egyetemnél, és nem éppen az utolsók között helyezkedett el. A pénz, és a legmodernebb eszközök csak úgy gyűltek a házhoz, azonban a kis Setsukának szülők nélkül kellett felnőnie, és csakis a nővére maradt meg neki, akire támaszkodhatott, ha valami baj történt. A különleges képességei már kisgyerekkorában előjöttek. Legelőször egy óvodai veszekedés során, amikor az egyik gonoszkodó lány elszaladt a plüssmacijával, ő pedig az ereje segítségével visszacibálta a saját kezébe. Innentől kezdve tudta a nővére, hogy ugyanabba az iskolába kell járnia, ahova ő is járt régebben, és ahol tökéletes kezelést kap, mint telepata. Minden szépen és jól ment, hiszen a jegyei az új iskolában sem romlottak, és a gondolatolvasó képessége is tökéletesen működött a telekinézis mellett, azonban eljött az életében egy olyan nap, amire soha nem számított, de elkerülhetetlen volt. A nővérének egyik nap tovább kellett bent maradnia, mert az édesapjukhoz kellett bemennie, segédkezni egy új munkájában. Egy különleges hadi mechát akartak létrehozni, de eddig soha sem sikerült. Már a hatszáz valahányadik robot készült el, de soha sem sikerült addig eljutniuk, hogy képes legyen önálló cselekedetekre, pl.: lőni. A kis Imagawa-san izgatottan várta, hogy a családtagjai hazaérjenek, és szinte már látta, ahogyan belépnek az ajtón, és ugyanúgy szomorúan zsörtölődnek a projektjük miatt, mint ahogyan máskor is szoktak. Azonban nem jöttek haza, sőt.. egy jó ideig még az áram is elment a városban, csak azt nem tudták, hogy miért. Amire visszaért, megnézte az órát, és már éjfél elmúlt jó pár perccel. Úgy döntött, hogy bemegy az édesapja munkahelyére, hogy megkérdezze, még meddig maradnak bent, de pár utcával arrébb már lehetett látni a munkahely utcája felől szálló füsttömeget, és a tűz magas csápjait. Olyan gyorsan szedte a lábait, ahogyan csak bírta, de már hiába. A nővére, és az édesapja odaveszett, mert a mecha túlerőltette magát, és felrobbant. A robbanás magával repítette az egész épületet, és a város áramellátását is egy rövid időre. Az épületet lezárták a tűzoltók, és a rendőrség kapitányától is csak annyit hallott, hogy a hatszázhatvanhatos robot okozta a robbanást egy meghibásodott chip miatt. Mivel még reménykedett abban, hogy maradtak túlélők, be akart menni a lángoló épületbe, de a tűzoltók nem engedték be, inkább arra ösztönözték, hogy menjen haza. Ő viszont nem akart, és minek is ment volna haza? Nem volt hova, és nem volt kihez. Nem volt már otthona, csak egy üres háza, tele sok-sok olyan emlékkel, amik csak fájdalmat okoztak neki, semmi mást. Azonban az idő telt-múlt, és Setsuka egy árvaházba került, ahol tizennyolc éves koráig bent tartották, majd miután végigvitte az iskolát, és már felnőttnek számított elengedték, hogy munkát keressen. Teljesen más Setsuka jött ki az árvaházból, mint aki bement. A családtagjainak a halála annyira megrázta a kicsi lelkét, hogy megunta rózsaszínben látni a világot, és inkább a fantáziálgatás helyett azt kezdte el dicsőíteni, amit kétkezi munkának hívnak. Tanulni kezdett teljes erejéből, főleg reáltantárgyakat, amik a családtagjai remek généi által egész jól mentek neki. Ő is tudós akart lenni, mint amilyen az édesapja, az édesanyja, és a nővére is volt. Nem akart ugyanúgy meghalni, mint ők, viszont talán ez is hajtotta őt ennyire ehhez a munkához. Nem akarta azt, hogy legyen még egy olyan ember, aki a tudományok miatt hal meg. A remek iskolai bizonyítványa miatt felvehették volna bárhova, ahova szerette volna, így kedve szerint válogatott a tudományos akadémiák között. Tíz évet keményen lenyomott ebben az iparágban, végül aztán úgy döntött, hogy a tudását nem hagyhatja csak úgy elveszni. Tanítani akart, de nem általános iskolában, ahol a gyerekek fenekéről még a tojáshéj sem tűnt el. A főiskolát is jobbnak tartotta elkerülni, hiszen ott már több az elvárás a tanárok felé is, mint egy kisebb iskolában. Így a legmegfelelőbb a középiskola volt, tehát hamar keresett is egy olyan japán, esperek számára elérhető középiskolát, ahol lehetősége van kiokítani a következő generációt a saját módszerei szerint. Az idő telt, és semmi különösebb dolog nem zavarta meg szürke hétköznapjait, ám egy évben újra megkísértette az a dolog, amit legelőször nem is vett észre, aztán a mindennapja szerves részévé vált. A születésnapján meglátogatta az édesanyja sírját, majd miután elhagyta a temetőt, bement abba a kórházba, ahol ő született, és ahol meghalt a soha nem ismert anyja. Mivel kikérhette a rokonainak az információt, így elkérhette az édesanyja aktáit, és beléjük olvasgathatott, hátha ki tud deríteni olyan dolgokat, amiket eddig nem tudott. Az iratok szerint az édesanyja egészséges állapotú volt, és a szülés közbeni halálra 1% esélye volt. A kórterem, ahol megszülte Setsukát a hatszázhatvanhatos terem volt. Setsuka ennél a résznél teljesen ledöbbent, és még az iratokat is kiejtette a kezéből. Hatszázhatvanhat. Hatszázhatvanhat. Hatszázhatvanhat. Az édesanyja halálához is köze volt ennek a számhoz, és a nővérének és az édesapjának a halálához is elég szorosan köze volt. Miután ezt végiggondolta, annyira kirázta a hideg a félelemtől, hogy végül elájult. Másnap reggel a kórházban kelt fel, de semmire sem emlékezett abból, amit tegnap talált. Az orvosok csak „fáradtságként” írták fel a naplóba, a sok munka miatt. Őt persze nem is érdekelte ez az elájulás, így nem nagyon foglalkozott vele. Ettől a naptól kezdve, azonban mindig folyamatosan kihagyja a számolásból a hatszázhatvanhatot. Bár mindig ott van, és a tudatalattija hozzá is veszi, de tudatosan sosem mondja ki, mindig elkerüli, és ha esetleg valahogyan szóba jönne ez a szám, teljesen kirázza őt a hideg. Soha sem értette meg, hogy ez miért van, de talán nem is nagyon foglalkozott vele. Nem lehet tudni, hogy vajon véletlen egybeesés volt ez a két azonos szám, vagy a sors ördögi fintora. Vajon üldözi őt valaki, vagy valami? Vajon az ő halálát is ez a rejtélyes szám fogja elhozni? Vajon mi köze lehet ennek a számnak bármihez is? Nem tudni. De egy biztos, ez a szám a fenevad száma.
Tárgy: Imagawa Setsuka 
Vas. Ápr. 21, 2013 7:33 am
