Hanagoori Yurara
Diák
Hozzászólások száma : 18
Csatlakozás ideje : 2013. Jun. 05.
 |  Tárgy: Hanagoori Yurara  Szer. Jún. 05, 2013 4:06 pm | |
| Név: Hanagoori Yurara
Nem: lány
Faj: hódémon
Kor: (Yuki Musume, külső 9-12, elsőéves)
Szexualitás: leszbikus
Tárgyak: ruha, jegyzetfüzet, toll
Betűszín: lavender
Avatar: nem tudom, talán OC art
Külső: 
(136 cm, 28 kg)
Belső: Mindig magányos lény volt, leginkább miután először jött a civilizációba, Japán egyik eldugott, fagyos zugából. A racionális gondolkodás soha nem volt erős tulajdonsága, inkább azon dolgokból képes kiindulni, melyeket érzékel, vagy éppen mások érzéseihez kötődnek. Megviselte a számbavétel és az általános kiközösítés, tekintete komor és vizslató, míg valaki meg nem adja neki a zöld lámpát más érzelmei kimutatására is, az ilyen személyt hívják barátnak, esetleg többnek. S inkább hozzá külsőleg hasonlóbbakban reméli megtalálni ezt, ennyi a problémája a férfi nemmel, legyen ember vagy démon: kevésbé érti őket, miként is működnek, gondolkodnak, szinte lehetetlennek érezne egyet lelki társként, barátként, vagy talán többként. Nem szokása kezdeményezni beszélgetést olyanokkal, akik nem kezdeményeztek vele már előtte, avagy csak azokat nem kerüli, kikről tudja, hogy nincsenek ártó szándékaik, s hiányzik belőlük, vagy legyűrték a vele szembeni, eredendő félelemből született undort. Ha hozzá szólnak, rendszerint csak akkor válaszol, ha éppen nem sértegetik, vagy a távozását igénylik. Gyakran kulcsolja össze ujjait és takarja el ajkait, esetenként a két dolog egyszerre, s a szemöldökeit is összevonja, ha kevésbé barátságos környezetben érzi magát. Jegyzetfüzeteket írt már tele olyan hallott dolgokkal, melyeket nem sikerült megértenie, de szeretne alkalmanként visszamondani, vagy egyszerűen bemagolni, tehát kifejezetten tehetséges gyorsíró. Titokban szeretne csatlakozni néhány szakkörhöz, de legalább a gimnasztika klubhoz.
Előtörténet: Honnan? Mikor? Miért? A Földön már az emberek ideje előtt is számtalanszor vette át az uralmat a jég, olykor évmilliókon keresztül fojtogatva az akkor még jelentéktelennek látszó életet, a földtörténet tudományai legalábbis így tartják. De talán sem ember, sem más, ősibb lény nem tudhatja honnan jött az élet, milyen formában és milyen rég. Ez van így vele is. Nem tudta, mikor öltött valóságot a Földön, vagy hogy egyáltalán innen származik e, minél régebbi időkre próbál emlékezni, annál homályosabb mindaz amit hall és lát. Emlékezik olyan időkre, mikor másmilyen volt a belélegzett levegő, arra, mikor még csak gondolat sem lehetett az ember és valamennyi élőlény, arra azonban nem, miként tartotta fent saját létét. Talán történt valami, mely miatt az élőkön csüngő parazitává vált, talán egy megmagyarázhatatlan kozmikus esemény, olyasmi, melyre nem hogy ő, de még a földön élő legintelligensebb lény sem tudna adni magyarázatot. Talán tudná a választ, ha a dolgok mibenlétét értené és nem csupán azon jellemzőket, melyek a felszínen vannak: színek, szagok, alakok, minták. Nem ér emlékezete azonban még csak töredékesen sem olyan időkbe vissza, ahol fajtáraival együtt élt volna egyazon társadalom részeként. Az ő elméjéről lepattan a ráció, szeretne mindent érteni, mégsem megy... számára bölcsesség mindig csak addig létezett, míg nem kellett a tények gyökerei között ásni, az időérzék kusza, az emlékek között elveszni látszik az idő, s ami már olyan rég lehetett, mint a Föld újszülöttsége, egyszerűen a homályba vész.
Magányos lény volt a világ hűvös zugaiban, talán mindig, talán nem. Évszázadok, évezredek és talán milliók és eonok peregtek le, megszámlálhatatlan alkalommal téphették szét káros elemek, s öltött testet újra, ő már akkor is egyedül volt. Jaj volt az élőlénynek, ki karmai közé tévedt, egyedül csak arra áhítozott, ami őket is éltette, amit ő egyszerűen elvehetett és önmaga részévé tehetett. A hó, a vér, a jég, más semmi nem volt a világon, csak amit szeme szépnek látott, s füle kellemesnek... hólepte hegyek csúcsai, jégbe fagyott tavak és folyók, fütyülő hideg szél. De ott volt a fájdalom is, minden elmúláskor, mit a természet hatalmas katasztrófái mértek rá: mikor felforrt a levegő, megnyílott a föld, s a tengerek habjai földeket taroltak végig... a halál mindig ott volt, sosem örökké, ám mindig visszatért. S más lények, kik aztán megjelentek és lassan prédává váltak, sokasodtak, változtak, erősödtek, majd kíváncsibbá tették. Aztán eljött az ember is, az édes vérű és olykor hiszékeny ember, minden préda közül mégis a legnagyobb vadász, eljött és ha megmart egyet, öt mart vissza helyette. És a fájdalom, a halál, egyre gyakoribb visszatérő látogatóvá vált, elméjébe fészkelte magát, kínozni kezdte őt, s szembe állította azzal a valósággal, ami ő volt: semmi, senki. Lény, akit nem érdekel más lények világa, gondolatai, aki utánozza viselkedésüket, magát furfangosnak vélő pókként, miközben valójában nem tud semmit. A világról, gondolkodásról, játékról: semmiről.
S aztán, mikor végre tépni kezdte szívét a magány, a tudatlanság és önmaga gyengesége, a gyűlöletből fakadó fájdalom és halál... akkor menekülni akart. Érteni talán, érezni mindazt, amit mások is éreznek, olyan dolgokkal foglalkozni, melyek mindezt felébreszthetik benne. S eljött, eljött a világ perifériájáról az elevenebb lények közé, mint valamilyen megtévedt, aprócska istenség, s ez a világ feltornyosult, végül pedig magába nyelte. Megértette az érzéseket, hiányolni kezdte őket, ahogy nem ő volt az egyetlen eleven lény egy végtelen jégmezőn. Megértett némelyeket, érzett dolgokat, s mégis elutasították, számba vették és minduntalan figyelték. S végre így rájött, hogy egy mozgalmas világban a magány még gyötrelmesebb, facsaróbb, s erősebben követeli azokat a kötelékeket, melyeket mégis csupán itt találhat meg. | |
|
