Nakada Norishige

Az 1900-as évek elején láttam meg a zord napvilágot. Háború dúlt a világban, és az országok bevetettek mindent, amit csak tudtak, hogy kezükbe foghassák a győzelem véres zászlaját. Édesapám is hasonló sorsra jutott: a frontra küldték, még születésem előtt, ahonnan sohse tért haza.
Édesanyámmal vidékről a nagyvárosba költöztünk, mert a munkája oda szólította. Hosszú órákat dolgozott egy gyárban, hogy valamiből meg tudjunk élni. Nem vagyunk emberek, de ugyanúgy éhen tudunk halni.
Engem édesanyám már fiatalon dadákra bízott, nem volt sok ideje, hogy törődjön velem. A dadák se voltak a legjobb „minőségből”, legtöbbjük fiatal lányok, és fiúk voltak, akik áthívták a párjukat, és velük ütötték el az időt, míg én magamra voltam hagyva. Ahogy megtanultam olvasni a könyvekbe menekülve kerestem megváltást az unalmas délutánoktól. Elolvastam mindent, amit a kezeim közé tudtam kaparintani, nem csak mesekönyvet, hanem még szakirodalmat is. A világszemléletem már fiatalon bővülni kezdett, tudásom az életről, és a minket körülölelő világról kitágult, és már tíz évesen szentül elhatároztam, hogy én tanár leszek, ha törik, ha szakad, hogy oktassam a jövő generációit, hogy ne követhessenek el hasonló hibákat, mint amiket a felnőttek vétettek, mikor én voltam gyerek.
12 éves koromban jelentkeztem, és fel is vettek abba a középiskolába, ahol elhatároztam, hogy felnőttként itt akarok majd tanítani. Mivel az iskola távol volt otthonomtól, ezért nem ismert ott senki. Általános iskolában még javában lángolt bennem a könyvek iránti szerelem, és inkább voltam stréber okostojás, semmint barátkozó. Beszélgettem az osztálytársaimmal, tudtam velük együtt működni, de a tudásvágyam megakadályozott abban, hogy komoly kapcsolatot építsek. De itt, a középsuliban végre találtam barátokat, illetve ők találtak meg engem, nem volt senki sem elítélő velem. Nem adták fel egy próbálkozás után, addig eröltették magukat rám, míg meg nem tört a sziklaszilárd okostojás védőfala, és be nem engedte a barátokat. Azután szinte minden reggel együtt érkeztünk az iskolába, és együtt mentünk el onnan. Mikor szóba került, hogy kinek mik a tervei a jövőre tekintve a barátaim kinevették a tanár aspirációmat, de nem sértő módon. Azt mondták, hogy helyette megpróbálhatnék valamit, amihez jó kézügyesség kell, mert feltűnően jó volt a kéz-szem koordinációm. Rajzolni nem akartam, hiszen a rajzot az emberek hamar megcsodálják, aztán a varázs, amit okozott hamar el is múlik. Számtalanszor tapasztalhatta akárki, hogy rajzol egy nagyszerű képet, megnézik az osztálytársai, aztán húsz perccel később már teljesen mással foglalkoznak, a képet soha többé nem nézik meg újra. Éppen ezért a zenét választottam: a zenét végig kell hallgatni, és míg el nem érünk a végére élvezzük minden egyes pillanatát, még az elejét is. Aztán ha ismét úgy tartja kedvünk meghallgatjuk ismét. A zene örök.
A középiskolás éveim könnyedén szálltak el, barátokkal, zenével, és jó jegyekkel. Ha nem lettem volna én a basszus gitáros a bandában, és nem rajongtak volna a lányok körbe talán simán elkönyvelnek strébernek, és kiközösítenek, kihasználnak. De barátaim igazak voltak, hű barátok, és rajongóim is őszintén rajongtak értem, nem azért, mert segítek nekik a tanulásban.
A jó jegyeim, és a zenei tehetségem miatt az egyetemek és amatőr zenészbandák foggal-körömmel harcoltak értem, de az én szemem előtt még most is csak egy dolog lebegett: pedagógia. Így hát jelentkeztem is egy pedagógusképzéssel, és gyermekpszichológiával foglalkozó egyetemre, ahol ezt a két szakot választottam. De most az egyszer úgy tűnt, hogy nagy fába vágtam a fejszém. A két szak tanulása mellett már nem volt időm zenészkedésre, így azt fel kellett adnom, és még így se volt elég az időm a két szakra. Az első félév után kis híján megőrültem, így kénytelen voltam félévenként váltogatni, hogy melyik szakra járok éppen. Ezzel természetesen megdupláztam az egyetemes éveim számát, de legalább a két tudás egyszerre áramlott belém, mindkettő mindig friss volt, és hála ennek a trükkömnek az államvizsgám végén mindkét diplomámba megkaptam: Magna Cum Laude. Édesanyám, elmondása szerint sohse sírt annyit, mint a diplomaosztómon édesapám temetése óta. „Apád büszke lenne rád” mondta, de én nem válaszoltam semmit. Nem ismertem őt soha, így nem tudhatom, hogy mit érezne ő most. Annyit azonban tudok, mert soha, egy pillanatra nem felejtettem el: a világot nem tudjunk a jelenben szebbé tenni, nem lesz ezernyi jó lépéstől a világ egy szebb hely holnapra, viszont milliárdnyi jó lépés, és talán szebb lesz száz év múlva.