Kyouran Arashi

Név: Arashi Kyouran
Nem: Fiú
Faj:Telepata
Kor:18 év
Szexualitás: Heteroszexuális
Jellem: Kaotikus Semleges
Tárgyak:Egy fejhallgató és egy MP3 lejátszó. Egy kagylószerűen nyíló mobiltelefon, egy fekete hátizsák melyben a könyveit, az íróeszközeit és az utcai illetve magán kellékeit hordja. Ezen kellékek között egy citromsárga színű festékszóró, egy pillangókés, egy külföldi stílusú, fekete-fehér (Jamaicai) sapka található is található.
Kinézet / Külső: Dús fülig érő fekete haj, mandula alakú ébenfekete szemek. Orra keskeny és enyhén, alig láthatóan ívelt. A fülei kissé kerekded alakúak és a fülcimpája össze van nőve az állkapcsával. Az állkapcsa markáns férfias a fülvonalból kiindulva egy egyenes vonalban végződik a kerek állában. Izmos testalkatú, hófehér bőrű fiú, aki az átlagnál magasabb 180 centiméteres testmagassággal és 78 kilogrammos testsúllyal rendelkezik. A bal mellkasán egy tetoválás látható továbbá a gerincvonalán végig fut egy második, amely furcsa írásjelekből áll. Ruházata a farmernadrág kivételével szinte mindig fekete-citromsárga színű. Általában egy kapucnis pulóverben vagy egy magasított nyakú felsőben látni. Alatta sárga alapú fekete mintás, rövid ujjú pólót visel. A cipőbe egy fekete tornacipő, amelyen egy citromsárga jel látható. A hátizsákja és az összes kelléke, amely színezhető vagy moderálható ugyanígy fekete és sárga színekben pompázik és ugyanaz a jel díszeleg rajta.
Személyiség / Belső: Csendes, megfontolt egyén. Sosem hagyja, hogy az érzelmei elragadják, vagy különösebben irányítsák őt. Igyekszik minden helyzetben megőrizni a nyugalmát, és logikusan gondolkodni, ez főleg feszült helyzetekben vagy akár összetűzések során válik hasznára. Nagyon nehéz feldühíteni, szinte már lehetetlennek mondható, ennek oka az, hogy elég bezárkózott típus, habár sok emberrel beszél, csak kevesekkel osztja meg a titkait és kevesekkel ápol bensőséges viszonyt, ebből adódik, hogy az információhiány miatt nem tudják őt szavakkal felbosszantani, mivel nem tudnak olyan helyre „szúrni”, amely dühöt váltana ki belőle. Rendkívül lusta és nemtörődöm személy, amikor csak teheti, akkor keres, magának egy csendes zugot ahol pihenhet és gondolkodhat. A lustasága azonban a tanulmányaiban nem mutatkozik meg, hiszen jeles tanuló, aki az osztályának legjobbjai között foglal helyet. Cinikus, szarkasztikus humora és szókimondó természete gyakran sértően hat másokra, de inkább mondja ki a nyers igazságot, minthogy egy szép hazugsággal szúrja ki a beszélgetőpartnere szemét. Szabad szellemű egyén, aki csakis a saját szabályainak él és a saját szabadságát tartja elsődleges szempontnak.
Avatar: Trafalgar Law (One Piece)

Beszédszín:color=#ffffff White

Párbeszédszín:color=#ff3333 Red


Előtörténet:
- Nézz csak rájuk, agyatlan gépek csupán, kik az életüket kötöttségek között élik… sajnálom őket
- Jó neked, én megvetem őket! – Mondtam majd beleszívtam a parázsló cigimbe, amely már egyébként is a végét járta. Éjszaka volt, a nagyváros fényei mégis úgy világították be a világunkat mintha nappal lett volna. Éppen egy magasabb tömbház tetején álltunk, körülöttünk alul elterült a város és a mozgó tömegek és a járművek zaja kavarogva, forogva fogta közre az épületet. Az egész úgy hatott mintha egy szigeten álltunk volna, amely egy örvény közepén igyekezett nem elsüllyedni.
Hátat fordítva szívtam bele egy utolsót a cigarettámba, majd a földön heverő eszméletét vesztett férfira dobtam. Nyolcan álltunk az épület tetején, mindenki az alattunk elterülő várost figyelte a gondolataiba mélyedve. Egy banda, amely a nagyváros alvilágának törvényeit követve próbál nevet szerezni magának egy tőlük nem meg szokott módon. Eleinte csak gyermeteg mókának indult, a gyermekkori barátom Sayuri keresett fel az ötlettel. A barátainkkal együtt egy bandát akart alapítani, amely tagjai szabadon tehetnek-vehetnek a városban mindenféle törvényes, vagy morális kötöttség nélkül. Persze akkoriban ez csak cukorkacsenésben és a járókelők idegesítésében merült ki, de később, ahogy a középiskola éveiben serdültünk a graffiti az alkohol és a szexuális tevékenységek átvették szép fokozatosan ennek a helyét. Természetesen, ahogy egyre jobban „züllöttünk”, úgy fordultunk egyre jobban az alvilág és a városi bandák ügyletei felé. Azonban a legtöbb bandával ellentétben, nekünk valahogy sikerült gyermekkorunk óta megőriznünk az anonimitásunkat. Sosem kerestük a balhét a törvény őreivel, vagy más bandákkal, pusztán a saját szabadságérzetünk és az élvezetek kergetése vezérelt minket. Ennek köszönhetően a felcseperedő négy tagunk hamar elveszítette a szüzességét mind alkohol mind szexualitás terén, melynek hatására az életképünk és a felfogásunk is érettebbé vált, mivel több tapasztalatunk volt a világ olyan dolgairól, melyeket a köznép erkölcstelennek, vagy megvetendőnek tart. Sayurinak és nekem a publikus énünk mindig is feddhetetlen volt és makulátlan. A fiatalos öltözködésünkbe nem köthettek bele, ugyanúgy a saját magunk által módosított, kellékeinkbe sem, mivel az effajta szabadság a középiskolákban sem volt tiltott, továbbá az eredményeink kimagaslóak voltak, melyekkel szemben még azok a tanárok sem tehettek sokat, akik eleinte megvetettek minket. Habár a tinédzser éveinket más-más iskolákban éltük le de a nagyvárosok főleg Tokyo menedékhelyként és szentélyként szolgált számunkra, ahol találkozhattunk és élhettünk az életünket, gondtalanul és kötöttségek nélkül az éjszakába veszve. Azonban ezek a gondtalan hetek hamar elillantak. Három éve, mikor az egyikünk Seiji a tizenötödik születésnapját ünnepelte hirtelen a gondtalan és lázadó tinédzser életünk teljes fordulatot vett. Seiji nem volt túl okos, sem pedig jó tanuló, de egy volt közülünk, így amikor egyedül akart elmenni, hogy elő ünnepet tartson és bemelegítsen az éjszakai dolgokra, természetes volt, hogy mindannyian elleneztük.
- Az a bolond!  Már elment egyedül igaz?  Pedig mondtam neki, hogy a vörös pecsétesek a nyomunkban vannak! – Sayuri dühöngött, amikor hárman találkoztunk alkonyatkor.
- Nem lesz baja, csak siessünk a megbeszélt találkához és szedjük fel. – Szólalt meg Hiroki a negyedik felünk, akin már látszódott az aggodalom, főleg miután Seiji az ötödik telefonhívásra sem válaszolt.
- Nem tud ez a busz gyorsabban menni? – Sayuri ingerülten toporgott, miközben a kezét a melleire helyezte és egy mély levegővétellel igyekezett megnyugodni.
- Nem tudunk mit tenni, talán jelentkezik majd. – Mondtam neki nyugtatásképp, majd pár pillanat múlva így is történt. Seiji hívott minket a telefonján és Sayuri hezitálás nélkül felkapta azt.
- Seiji te idióta! Mondtuk neked, hogy ne me…. – ekkor hirtelen belé fagyott a szó.
- Üdvözlöm Sayuri kisasszony, sajnos a barátja nem tud telefonközelben kerülni, mivel éppen egy vascsővel rendezik át az arcszerkezetét. – ezután egy mániákus kacag hallatszott a telefonból. Sayuri kis híján sokkot kapott a hír hallatán, mi pedig igyekeztünk a lehető legtöbbet kivenni a beszélgetésből, de kihangosíts híján ez nem sikerült. Sayuri még hosszasan beszélt  a vonal túlsó végén levő fickóval és könnyes szemekkel csapta le a telefont.
- Mi történt? Merre van Seiji? – kérdeztük tőle Hirokival szinte tökéletes összhangban.
- E-el…. elkapták… - kapott a szájához Sayuri miközben elfordult, hogy letörölje a másik kezével a könnyeit. - Elkapták a mocskos vörösök… ! -
- Akkor mire várunk szabadítsuk ki! – vágott közbe Hiroki
- Az nem lesz olyan könnyű, habár az arcunkat nem ismerik, de valószínűleg elég infót gyűjtöttek rólunk, hogy felismerjenek és elkapjanak minket is ha valami hasonlóval próbálkoznánk. – válaszoltam neki elemezve a helyzetet. Sayuri összeszedte magát, majd elmesélte nekünk a helyzetet. Seiji egy éjszakai klubban italozott, mikor egy idősebb lány elkezdte édesgetni, miközben még tovább itatta őt. Seiji alapból nem volt túl óvatos típus, de az alkohol és a lány hatására teljesen elvesztette az eszét. A lány az ujjai köré fonta, majd kivezette a szórakozó hely hátsó bejáratához, ahol már a kendősök fegyverekkel a kezükben vártak rá. Meglepettséggel vegyes düh ült az arcunkon, mikor meghallottuk a történteket és mikor a busz megállt a belvárosban szinte, mint akit ágyúból lőttek úgy rohantunk az említett szórakozóhely felé. Sayuri a lelki sokk és a kétségbeesés miatt nem tudott túl gyorsan futni, így Hirokival túl gyorsnak bizonyultunk számára, ami csak nekem tűnt fel. Hiroki a dühtől elvakítva rohant, hogy megmentse a barátját, mi pedig lemaradtunk, ám mikor Hiroki a kocsma hátsó utcájába befordult előttünk egy pisztolydörgést hallottunk. Sayurival egy pillanatra összenéztünk, majd a sarokra siettünk. A látvány, amely ott fogadott minket adta meg a kegyelemdöfést. Hiroki egy golyóval a fejében feküdt a földön és három felfegyverzett fickó Seiji félholtra vert testével a kezében az utca másik végén nevetve várt minket.
- Szóval a híres kis „banda” alapítói megérkeztek… - mondta a fickó és eldobta Seiji telefonját a kezéből és gondolkodás nélkül golyót repített a tehetetlen fiú tarkójába.  Sayuri felsikoltott a sokktól, de sikerült befognom a száját időben, így a sikoly egy kisebb töredékét hallhatták csupán. Nem tudtam, hogy félelmet, dühöt, vagy meglepettséget érezzek hirtelen, talán mind hármat egyszerre. A kis bandánk nem sok vizet zavart az alvilág köreiben sem. Mivel a saját szabadságunkat kergettük és nem kerestük a bajt, így az sem keresett minket, ám a nevünk egyre nagyobb lett. Az utcák és épületek a bandánk jelét viselték, és akkor még nem is sejtettük, hogy egy véres területvédő háború közepébe cseppentünk. Az ártatlan firkálgatásaink és a kis hírnevünk irigységet és haragot váltott ki más bandákból, ám a kilétünket egyik sem ismerte. Egy banda volt, aki komolyabb nyomozásba kezdett és minden követ megmozgatott, hogy felfedje legalább az egyikünk kilétét. Ez a banda a vörös pecsétes banda volt, melynek létszáma a más bandákkal való harcok során három főre csappant, ám ez pont elég volt ahhoz, hogy tönkre tegyenek minket, hiszen ők jobban fel voltak fegyverezve és ők voltak azok, akik lesből támadtak ránk.
- Most pedig pontot teszünk a ti pályafutásotokra! – tartotta felénk a pisztolyt a fickó. A bandák harcát a hatóságok és a törvény utcai összetűzéseknek és balesetekben titulálta és sohasem nyomoztak utánuk, mivel idő és pénzkidobás lett volna számukra felkutatni és letartóztatni minden tagok, így hagyták, had szórják ki egymást, mivel civileket nem bántottak, így a törvény emberei elfordították óvó tekintetüket másfelé, és ezt a pöcegödröt pedig figyelmen kívül hagyták. Sayurinak túl sok volt ez az éjszaka, nem sokkal az után, hogy a fickó rátartotta a fegyvert, szinte azonnal elájult. Gyengéden megragadtam a lányt és a földre helyeztem majd felegyenesedve lassan elindultam a fickó felé. Határozott voltam és dühös. A barátaimat megölték a szemem láttára és most az én életemre törnek csupán egy istenverte jel miatt, amit a falra festenek az emberek.
- Szóval sétálva akarsz meghalni? Ám legyen! – a fickó elsütötte a pisztolyát ám a golyó megállt a csőben és egy hangos kattanás keretében beakadt. – M-mi a franc? -
- Eddig tudtam csak titokban tartani, kérlek, ne mondjátok el neki, amit most fogtok látni…. bár tudjátok, hogy van a mondás… - vigyorodtam el – Halott ember már nem mesél! – A lőfegyverének meghibásodása után a fickó kétségbeesetten a késéért nyúlt, amely már nem volt a tokjában.
- Ezt keresed? – lebegtettem körülöttük a kést, majd a fickó elkiáltotta magát.
- Kapjátok el ezt a szörnyet! – a két társa engedelmes kutya módjára nekem rontott én pedig miközben futottak egyenként elmetszettem a lebegtetett késsel a torkukat. A pisztolyos fiú eldobta a lőfegyverét és hátrálni kezdett egészen addig, amíg a háta a falnak nem ütközött. Nem méltattam búcsúszóra a mocskot, így a kést beledöftem a szemébe, ami átdöfve az agyát végzett vele. Ezután egyből Sayuri felé fordultam és felültettem őt a közeli hát falához, hogy ne a hidegen feküdjön, majd ezután sétáltam oda a két barátunkhoz. Egyenként lehajtottam a szemüket, majd elmondtam egy imát értük. Nem voltam túlságosan vallásos, sosem jártam templomba, vagy hasonló, de meg voltak a saját elképzeléseim erről az egész túlvilági dologról, így én, is mint mindenki reménykedtem, hogy a barátaim egy jobb helyre kerülnek majd. Fogalmam sem volt, hogy hogyan legyen tovább. Sayuri volt a vezér, de ő ki volt ütve. Nem tudtam hova mennyek és, hogy mit tegyek a barátaim holttestével a belváros közepén. A kétségbeesés környékezett és életemben először éreztem, hogy a nyugalmam kezd őrült káoszba torkollni. Az események hatása annyira elhatalmasodott rajtam az akkori pillanatnyi nyugalom alatt, hogy a falnak dőlve nem tudtam mást csinálni csupán a földet bámulni és aggódni. Ekkor a semmiből, mintha csak megérezték volna a helyzet komolyságát egy furgon jelent meg és elhúzva az oldalsó ajtaján négy ember ugrott ki belőle. A léptek zaja megtörte a csendet én pedig a barátaim és Sayuri elé állva vártam be a közeledő embereket. Eleinte azt hittem a vörös pecsétesek maradék emberei, ám mikor befordultak a sarkon és megláttam őket éreztem, hogy egy hatalmas kő esett le a szívemről.
- Arashi !  Itt meg mi a franc történt? …. Te jó ég … - Kotashi volt az Seiji egyik középsulis barátja, aki valószínűleg a születésnapja miatt hívta volna őt, és mikor nem válaszolt a fiú akkor utána indult az ismerőseivel, hatalmas mázli, hogy Kotashi beszereltetett egy GPS jeladót Seiji mobiljába, mivel a fiú gyakran eltévedt. Kotashi haverjai pár évvel idősebbek voltak nálunk, és egyiküknek egy furgonja is volt már.
- N-ne most, majd valahol máshol kérlek. – zökkentem vissza ebbe a világban és felkaptam Sayurit. Megbeszéltem Kotashival, hogy vigyük Seijit és Hirokit egy nyugodt helyre, ahol elmesélhetek neki mindent. Így is történt, Kotashi eleinte nem akart hinni a fülének, de később mikor már egy kis mértékben sikerült lenyugodnunk és Sayurit is fel tudtuk ébreszteni egy apró pihenő után eltemettük a barátainkat egy külvárosi temetőben. Az ekkor intézendő papírmunkákat és a többit Kotashi haverjai intézték, mi csupán annyit tehettünk, hogy gyászoltuk őket. Sayuri viszonylag jól fogadta az erőm és a természetfeletti képességeim. Kotashi és a haverjai pedig pár hétre a temetést követően csatlakoztak a bandánkhoz. Eleinte a gyermeteg baklövéseink következtében elvesztett két társunk megbosszulása volt a cél, ám később rájöttünk, hogy nincs miért bosszút állnunk, mivel aki ezt tette velük már nem élt. Az ember azt gondolná, hogy ez a példa elég elrettentő lenne a fiatalok számára és abbahagynák ezt az életvitelt, de mi nem tehettük, a két barátunk emlékét tiportuk volna sárba, ha az ő általuk választott utat, ami az álmuk is volt egyben, csak úgy ott hagynánk. Na persze ennyire mélyen nem gondoltunk bele, csupán a gyászt követően igyekeztünk megemészteni a történteket. Az alkohol és a cigaretta, amelyre akkoriban szokott rá némelyikünk sokat segített abban, hogy túltegyük magunkat a történteken. Ezután a bandánk aktivitása hatványozódva nőtt. Más bandákat iktattunk ki, tudva hogy a hatóságok nem dognak törődni velük. A következő két évünk az éjszakai masszív ivászatokban, dohányzásokban merült ki, továbbá ekkor ismerkedtünk meg a szex gyönyörűségeivel, és elég hamar elkezdtük élni a nemi életünket. És most itt tartunk, egy épület tetején állunk, egy legyőzött banda területén és a várost bámulva idézzük fel a szép emlékeket, melyeket még a régi barátainkkal töltöttünk. Másképp látjuk már a világot, mint akkor. Megtapasztaltuk az alvilág nem túl kellemes oldalát, de nemtörődöm módon folytatjuk az élvezetek hajszolását és a bandánk továbbra is az anonimitás ködébe burkolózva éli az életét. Az éjszakai életünk szöges ellentéte a publikus, nappali életünknek. Habár a stílusunk és a beszédünk, a ruházatunk és a viselkedésünk ugyanolyan, mégis igyekszünk megfelelni a lehető legjobban, a társadalom szemében. Ennek eleget téve Sayurival már évek óta az osztályaink tetején állunk eredményekben, habár nem mi vagyunk a legjobbak, de kétségtelenül az élmezőnyben voltunk mindketten. Egy jómódú család fiaként elég nagy örökségre tettem szert már korán. Édesanyám a születésemkor meghalt, édesapám pedig tizennégy éves koromban halálozott el. Ezután nevelőszülők vettek át egészen addig, amíg a kormány kivételt nem tett és úgy nem ítélt, hogy az eredményeim és a gondolkodásom miatt egyedül is élhetek már. A hatalmas vagyon, amit még apám hagyott rám tökéletesnek bizonyult a tanulmányaim folytatására és tovább számolva nem kevés maradt, amit magamra költhettem, így meg volt minden ruha és tárgy, amire szükségem volt. Az iskolában igyekeztem minden eszközt bevetni annak érdekében, hogy még csak kötni se lehessen az éjszakai alvilághoz. Sayurival előre bebiztosítottuk magunkat, hogy az öltözködésünkben egyetlen általunk kiválasztott jellel ellátott ruházatot viselünk, mindketten egy egyedi jelet. Ez a módszer elég feltűnővé tett a suliban és a tanáraim sorra fenyegettek meg, hogy valami romlott banda tagja vagyok, ám a jelem nem szerepelt egy ismert banda jele között sem, így beállíthattam fiatalkori rajongásnak, vagy egy általuk nem ismert együttes jelének. Az eredményeim láttán pedig a tanáraim rosszallása lassan alább hagyott és nyugodt lazulásokkal teli iskolaéveknek néztem elébe a tizennyolcadik életévembe lépve. Az incidens után tizenöt évesen átjelentkeztem egy olyan iskolába, amely hozzám hasonló „különleges” képességekkel rendelkező fiúkat és lányokat is befogadott és az utóbbi éveim ebben az iskolában helytállva tengetem. Habár sok érdekes erővel rendelkező ember fordul meg erre minden nap, az eszük sajnos nem minden esetben arányos ezeknek az embereknek az erejükkel. Jómagam mióta már nem tartom titokban Sayuri és a banda előtt a képességem, azóta gyakorolgatom a szabadidőmben és tökéletesítem, képzem magam mind fizikailag mind mentálisan. A gyakorlás következtében képessé váltam emberek elméjébe behatolni, még ha csak pillanatokra is, de egy-egy gondolatfoszlányt sikerült már elcsípnem és ostobább, vagy óvatlanabb emberektől még egész gondolatokat és tartalmas szövegeket is sikerült kikémlelnem. Ez alatt a fizikai erőm növekedésével nőtt a tárgyak száma, amiket az elmémmel is képes voltam mozgatni. A bandám elvét követem az iskolában is, anonimitás és a balhék elkerülése. Sayurin kívül szinte senkivel sincs bensőséges viszonyom, amely közös bizalomra épül, azonban rengeteg emberrel folytatok napi szinten eszmecserét, amelyből minduntalan azt szűröm le, hogy egyedül vagyok egy ostoba emberekkel teletömött iskolában, akiknek a sors különleges erőt nyomott a kezükbe.
„Sajnálom őket” visszhangzott a fejemben Sayuri pár szava, majd elvigyorodva megismételtem én is magam, habár senki sem volt a közelemben, akinek mondhattam volna, mégis beszédre nyitottam ki a számat és halkan morogva annyit mondtam.
- Jó neked, én megvetem őket! – Majd az ablakon kibámulva az iskola udvarát kémlelve hunytam le a szemem, hogy lazítsak.


A jel amely majdnem minden ruháján, kellékén, kiegészítőjén megtalálható citromsárga színnel felfestve.

.

Nos, habár a különleges képességek nem egészen titkolnivalók ebben a világban, s maga az iskola is egy átlagos középiskolának számít, az előtörténeted elfogadom mint utolsó éves diákét. Szabadon nyithatsz egy szobát a fiúk dormitóriumában, de akár be is költözhetsz valaki mellé,