Oda Nobuhiro
Tanár
Hozzászólások száma : 9
Csatlakozás ideje : 2013. Aug. 19.
 |  Tárgy: Oda Nobuhiro  Hétf. Aug. 19, 2013 11:32 pm | |
| Név: Oda Nobuhiro
Nem: Férfi
Faj: Ember - telepata
Kor: 25 év
Szexualitás: Heteroszexuális
Tárgyak: egy átalakított .44 Magnum Desert Eagle és hozzá való lőszer, egy családi katana, egy kimono, egy régi arany zsebóra
Betűszín: zöld
Avatar: Roy Mustang - FMA
Külső: Magas, sportos testalkatú, ami katonai szolgálatának és rendszeres testedzéseinek köszönhető. Rövidre vágott, igazított fekete haja és fekete, élénk szeme van, gyakran tartják jóképűnek. Szeret gyakran mosolyogni, amennyiben nem teszi, úgy valami komoly gond van, például egy nehezen értelmezhető szituáció történt vagy valaki alaposan felidegesítette. Alapvetően könnyed mozgású és jó a kézügyessége is.
Belső: Egy többnyire vidám fiatal férfi, látszólag nagy reményekkel és ambícióval telve. Valójában azonban komoly gondja van mások mély érzelmeinek megértésével, aminek oka fiatalkori elzártsága és kemény neveltetése. Bár utóbb ügyesen lemásolta mások szociális szokásait, így külsőre egy jó beszédképességű és szellemes embernek tűnik, valójában nehezen birkózik meg mások megértésével és sokszor nem érti mások vagy saját, tanult szokásainak valódi értelmét. Csupán lemásolta a világot, és ezt tartja normálisnak. A tanár-diák kapcsolatban megpróbál közepesen szigorúan állni a dolgokhoz: a túl szigorú tanárokat sokszor kollégáik sem szeretik, míg a túl gyengekezűek semmiféle tiszteletnek nem örvendenek. Óráin, ha kell, vasszigorral (vagy Desert Eaglejével) tart fegyelmet, de ha senki sem renitenskedik, megpróbálja kicsit jobban elengedni magát és az órai hangulatot. Váratlan helyzetekben hajlamos kiszámíthatatlanul viselkedni.
Előtörténet:
Részlet Nobuhiro naplójából
Szabadság, a lehetőség, hogy magunk hozzuk meg a döntéseinket, és magunk viseljük a következményeit - ez nem mindenki számára jár ki születésétől fogva. Egyesek túl szegények, mások túl buták vagy éppen mások befolyása alatt állnak. De az is lehet, hogy kötelességük van. Kötelesség a család, a nagy ősök, a haza vagy valami más magasztos fogalom irányába. Így éltem én is hosszú éveken át, életem legnagyobb részében. Ha az a bizonyos ősöm sose nyer csatát Okehazamánál, talán én is szabadabbnak születek. Ez az élet nagy igazsága, valaki sikeres másvalaki balszerencséje. Reménytelen, hogy pont itt, ezen a helyen találjam meg a szabadságot. Most mennem kell, eligazítást tart Hiyoshi ezredes; ma megint terroristákra vadászunk, koreai elementálokat kutatunk fel Dél-Japánban vagy éppen kínai telepata kémeket húzunk elő ágyak alól. Szólnak, rohannom kell.
***
25 évvel ezelőtt nagy nap volt a tenri-i Oda család számára: a családfőnek megszületett első fiúgyermeke. Méghozzá nem is akármilyen család volt ez: Oda Nobunaga, a véreskezű hadúr leszármazottai, akik az Edo-korban Yanagimoto han daimyói voltak. Persze a Meiji restauráció után elvesztették hatalmukat, de a család tartotta magát ősei becsületéhez. A fiú a Tsugu nevet kapta, ám később Oda Nobuhiroként vált ismertté. Vagy inkább ismeretlenné, így magunk között szólva. Na, ez a gyerek lennék én.
Természetesen szó sem lehetett volna, hogy egy egykori majdnem-shogun leszármazottja egykori parasztok kölykeivel járjon egy iskolába, így a család házában kezdett egy magántanár tanítani. Mivel kicsi koromban igen beteges természetű voltam, ritkán engedtek ki a házból, így nem igen találkoztam velem egykorú gyerekekkel. Ahogy megtanultam olvasni, jobb híján a könyvek lettem a társaim. Gyakran és sokat olvastam, apámnak szerencsére hatalmas könyvtára volt, főleg a dicső múltról, és persze egy rakat nacionalista irodalom, amit szegény, fogolytáborban megboldogult nagyapám hordott össze. Sosem mondta senki, hogy életbiztosítás a Kwantung hadseregben szolgálni. Tehát sokat olvasgattam, és hamarosan érdekelni kezdett a japán történelem. Míg mások odakint labdáztak vagy katonásat játszottak, én alámerültem a történelmi életrajzokban és a hadtörténelemben. Azon kaptam magam, hogy egyre többet és többet akarok olvasni, de sajnos a könyvek száma véges volt a könyvtárban. Csak nagy ritkán találkoztam másokkal, hiszen apám sokat dolgozott annál a mechagyártó cégnél, anyám pedig a háztartás vezetésével volt elfoglalva. Néha ugyan megpróbált megkeresni egy-egy családi szolgáló, de könnyedén elbújtam előlük, mivel tudtam mit gondolnak. Akkor még teljesen normálisnak tűnt számomra ez a képesség. Később ugyan kevésbé, de akkor már jóval hasznosabb volt.
Életem első 14 éve ilyen elszigeteltségben, splendid isolation-ben telt, ahogy az angolok mondanák. Ismertem már a családi könyvtár összes könyvét, de menthetetlenül tapasztalatlan voltam az élettel kapcsolatban. Apám, aki a cégnél utódjának szánt, úgy látta, hogy ez nem mehet így tovább, így beíratott egy elit középiskolába. Hát, azok kemény tanulóévek voltak. A tanárok mindig panaszkodtak viselkedésproblémáimra - honnan is tudhattam volna, hogy mit szabad és mit nem? -, az osztálytársaim különc bajkeverőnek tartottak, ugyanakkor mindenki elismerte, hogy a japán történelmet senki sem ismeri nálam jobban. Meg persze kiderültek képességeim is, olyan jó fél év múltán. A legtöbben jól fogadták a dolgot, de nem tett népszerűbbé. Apám egyre inkább felismerte, hogy nem én fogom átvenni dédelgetett vállalati pozícióját. Szerencséjére öcsém, Hiro, aki később a Nobuyuki nevet vette fel, már négy éves volt ekkor... Barátokat is szereztem az iskolában, igaz ők is elég nagy bajkeverők voltak, így az iskolai társadalom peremén egyensúlyoztam. Igaz köztük is valamiféle csodabogárnak számítottam fura szokásaimmal, de mégiscsak társaság volt.
Ahogy haladt az idő, egyre biztosabb voltam benne, hogy mit is akarok csinálni: történelmet tanulni és történésznek állni. Nem sok újat tanultam a tanároktól, sőt időnként bizonyos voltam benne, hogy hibás dolgokat tanítanak, de amit az iskolában nem kaphattam meg, azt megtaláltam egy könyvesboltban. Mivel már jobban kijárhattam a házból, így gyakran vettem titokban újabb és újabb könyveket, és lassan felhalmoztam őket a szobámban. Időnként filozófiát is vettem titokban: Kant, Heidegger, Marx… Nem voltam biztos a dolgomban, de egy dolog egyre jobban foglalkoztatott, az egyén szabadsága. Az én szabadságom. Meg akartam hozni a saját döntéseimet, és egyszer meg is tettem. 17 éves voltam, közel az iskola elvégzéséhez. Volt egy srác, akit régóta nem állhattam, ilyen szemüveges okostojás, aki utált, mert valamiből jobb voltam, mint ő. Jó kis heccnek tűnt ráijeszteni. Fene gondolta, hogy túl laza volt a korlát a tetőn. Tárgyakat mozgattam előtte az elmémmel, a srác meg megijedt és szellemnek hitt, majd nekirohant a korlátnak, és jó nagyot zuhant. Szerencsére túlélte, de így is kicsaptak a középiskolából. Egyik este odahaza apám egy egyenruhás fickóval várt.
- Fiatalember, hallottam a képességeidről - mondta, és zord arca megijesztett. A gondolatait nem tudtam azonban olvasni. - A Japán Önvédelmi Erő katonai elhárítása éppen olyan férfiakat keres, mint te.
Persze bennem dolgozott a nagyapa könyveiben olvasott naiv nacionalizmus, és a körítés meghallgatása nélkül is azonnal jelentkeztem volna. Egy titkos létesítménybe vittek, ahol telepatikus képességeim fejlesztésére helyezték a hangsúlyt, de megtanultam a katonai alapkiképzést, a túlélést és a pontos célzást. Könyvekhez ritkán jutottam, és családommal sem volt olyan a viszony, hogy gyakran kérhettem volna tőlük csomagokat. De egy előnye volt ennek a létesítménynek: legalább mindenki fura volt valamilyen módon - nehezen szocializálódók, magányosan elvonulók, egy évig kuksolók - mintha a hadsereg vadászott volna az ilyenekre. Két év múlva, 19 évesen hadnagyként terepmunkára kerültem. Le kellett vadászni néhány radikális terroristát, akik hódémonok otthonait robbantották fel. Életemben először öltem, és az újszerű érzés egészen mámorító volt. Olyan száz múlva már korántsem éreztem ennyire felemelőnek a dolgot, sokkal inkább rutinná vált meghúzni a ravaszt. Álmomban most is előfordul, hogy bevetésen vagyok, és rögtön tudom: kettő lövés a mellkas közepére. Mindenesetre szocializációs szempontból előnyös volt: egy telepatát osztottak be öt emberi kommandós mellé, és bár rendfokozatban felettük álltam, óhatatlanul rám ragadt ez-az tőlük. Mégiscsak az életük függött tőlem, én pedig nem akartam a szükségesnél jobban kikészíteni őket lelkileg. Másfél kemény évet lehúztam az elhárításnál. Részleteket inkább nem mondok, már így is elítélhetnének államtitok kifecsegéséért - magát meg természetesen a meghallgatásukért. Mindenesetre egy alkalommal mással vetették be az osztagomat, a parancsnok meg hülye módon csapdába vezette mindannyiukat - abból az épületből csak zsákban jöttek ki. Én berohantam az elhárítás bevetési osztályát vezető ezredes irodájába, és rövid szóváltás után jól elvertem. Tíz nap magánzárka, egy hónap állomásfogság és száműzetés Hokkaidóra. Egyszerűen imádnivaló egy hely, erről biztosíthatom. Hódémonok, ainu sámánok, hódémonokra vadászó terroristák, szakadárok... Említettem már a hódémonokat? Mindenesetre mikor pár hónappal később beadtam a leszerelési kérelmem, minden további nélkül leszereltek. Huszonegy éves voltam, munka, lehetőségek és jövőkép nélkül. Beállhattam volna valamiféle különc hikkikomorinak, pénzem lett volna rá elég, de inkább beiratkoztam a Tokiói Egyetem történelem szakára. Kijártam a szakot, és lediplomáztam japán történelemből.
Nos, tulajdonképpen ezért is vagyunk itt, nemde? Szóval hallottam, hogy egy belevaló töritanárt keresnek. A legnagyobb örömmel ajánlanám saját magam. Ugyan, nem kell aggódni, a poszttraumatikus stressz szindrómámat már látta szakember, és egyáltalán nem vészes. Csak néha előkapom a pisztolyom, és lőni próbálok, de szerencsére sosem tartom megtöltve! Hé, most miért menekül, igazgató úr? Ó, hát ez meg hogy került a kezembe? Nyugalom, elrakom, látja? Itt van, a tokjában, nem kell félni! Mondtam már, hogy summa cum laudéval végeztem? Bizonyára olvasta a dolgozatomat a Sengoku Jidai politikai viszonyairól, különös tekintettel a... Uram, most miért remeg annyira?
A hozzászólást Oda Nobuhiro összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Aug. 20, 2013 1:53 am-kor. | |
|
